Forrás: www.heviz.hu

A gyógyító Hévíz

A tó vizének összetételét már a XVIII. sz. végén vizsgálták a kor tudós emberei. A víz pontos analízisére azonban csak századunk második felében került sor.

A gyógyforrások meleg vize az ember legõsibb gyógyszere. A természet által adott gyógymódokra az ember már évszázadokkal ezelõtt felfigyelt és alkalmazta is azokat. Hazánkban már a középkorban tudatosan használták gyógyforrásaink vizeit, amit igazol az a szellemes középkori egészségügyi szabályzat is amely szerint: A fürdõ, a bor árt a test egészségének, de a fürdõ, a bor visszaadja a test egészségét. A XVIII. sz. egyik legjelentõsebb hidrológiaiés balneológiai munkájában írtak gondolatai is megszívlelendõek: Jó a napi munkában megfáradtaknak, mert felfrissíti õket, de jó a semmittevõknek is mert azokat munkára serkenti... A gyógyvizek az ember bajaira, szenvedéseire jót ígérnek, de emellett veszélyük is van, ha elõírástól és szabálytól eltérõen használják. Napjainkban világjelenség, hogy orvos és beteg újra a természetes gyógymódok felé fordul.

A hévízi gyógykúra lényege, hogy a felhalmozott tudományos tapasztalatoknak, a sok évtizedes, sõt évszázados orvosi gyakorlatnak megfelelõen "adagolják" a betegeknek a gyógyító fürdõzést. A hévízi kúra hatása komplex, amelyben pontosan meghatározott szerep jut a víz hõfokának, kémiai összetételének, az iszapnak, a levegõnek, a radioaktív sugárzásnak, az éghajlatnak.
A hévízi kúra idõtartama 2-3 hét.

A hévízi tavat mint, természetes gyógytényezõt, ökológiai egységeknek kell tekinteni, amelynek elsõdlegesen meghatározó eleme a tóvíz adott hidrofizikai, hidrokémiai és hidrobiológiai tulajdonsága, valamint a víz kölcsönhatása a tómedret képezõ iszapággyal és a környezet adott mikroklímájával. A hévízi kúra különleges sajátossága a szabad ég alatt, a nagy területû természetes tó langyos-meleg vízében a gyógyfürdõzés.

A hévízi tófürdõ eredményességét a nyugtatólag ható környezet mellett a gyógytényezõk együttes hatása idézi elõ.

A hévízi kúra gyógyhatásai.
A tóban való fürdés és az itt alkalmazott kezelések a következõ esetben javasoltak (indikáltak)
A hévízi fürdõkúra nem javasolt (kontraindikált) a következõ esetekben
A hévízi terápia

A Hévízi-tó gyógyhatásával és a terápiával történõ rövid ismerkedésünk után a tóban fürdõzõknek hadd adjunk végezetül néhány megszívlelendõ jó tanácsot.

Hogyan keletkezett a Hévízi-tó?

A választ a régmúlt idõkben, a földtörténet több millió éves múltjában kell keresnünk. A földtörténeti középkor elején, a triász idõszakban (kb. 200 millió éve) kristálytiszta tengervíz borította a környéket, a mai Dunántúli-középhegység helyét is. Ebbõl a tengerbõl Hévíz környékén hófehér dolomit, alárendelten mészkõ rakódott le.

Még a Föld középkorában, a jura- és kréta-korban (kb. 180-70 millió éve) a tenger visszahúzódott a vidékrõl. A mai Bakony-hegység területén a krétakor végén és a harmadidõszak elsõ korában, a paleocénban, trópusi környezetben bauxittelepek képzõdtek, majd felszíni hatásra áthalmozódtak. Ugyanezek az erõk a felszín puhább rétegeit kikezdték, helyenként lepusztították. Megkezdõdött a mészkövek, dolomitok karsztosodása.

A harmadidõszakban Hévíz közvetlen környékén a paleocént követõ eocén, oligocén és miocén kor sem hagyott hátra rétegeket, a vidék továbbra is szárazulat maradt. A korszak utolsó idõszaka a pliocén viszont nagyon mozgalmas volt.

A pliocén korszak végén, a pleisztocén elején (kb. 2-4 millió éve) a szél és a vízfolyások délnek hordták a pannon rétegek anyagának nagy részét. A vulkáni utómûködések elsõ jele volt a hõforrások, így az Õshévíz feltörése. A pleisztocén kor közepén a földkéreg mozgása, beszakadása folytán két árokrendszer keletkezett. Ezekben gyûlt össze a csapadék: kialakult a Balaton, mintegy 22 ezer évvel ezelõtt. Ekkor kezdõdik a Hévízi-tó története is.

Több bizonyíték szól amellett, hogy a Hévízi-tó thermális gyógyvize a geológiai múltban nem a mai szinten fakadt, hanem ennél jóval magasabban. A Hévízi-tó vize, mintegy 20-22 ezer éve tört fel mai helyén, a Balaton kialakulásával egy idõben. Az elõtörõ meleg víz elõször a Balatonba ömlött. Klímaváltozások hatására a Balaton vízszintje lesüllyedt. Az egykori tómederben az ott élõ buja növényzet elhalt réseibõl tõzegláp keletkezett.

A Hévízi-völgy lápos, tõzeges, sík felszíne a tótól keletre kb. 1-1,5 km szélességben, a völgy keleti oldalán levõ Dobogóig és a völgyet keletrõl határoló cserszegtomaji dombvonulatig terjed. Dél felé a tõzeges terület a Zala medréig húzódik, északon a Gyöngyösi csárda fölé nyúlik.

A Hévízi-tó vizét geotermikus energia "melegíti". A földkéreg mélyebb rétegeibõl vezetés és sugárzás révén származó hõ fûti át a triász és pannon korszakban keletkezett föld alatti tároló-rendszerbe zárt mélységi vizeket.

A vízben található radioaktív szénizotópok mennyiségébõl megállapították, hogy a forrás hideg erének kora - a beszivárgástól a feltörésig - 5-7 ezer évre, míg a meleg vizû forrásé 10-12 ezer évre tehetõ. A felszínrõl a mélybe kerülõ vizek meglehetõsen nagy területrõl, a Bakonyból, a Keszthelyi-hegységbõl és a Zalai-dombvidékrõl gyûlnek össze. Ennek egy része csupán kis mélységbe (pannon réteg) hatol - ez a karsztvíz zóna - és innen jut a hideg érben a Hévízi-tó "keverõbarlangjába". A vizek zöme azonban jóval mélyebbre jut le, a triász kori dolomit rétegekbe, ahol erõsen felmelegszik. Útja során különféle fémeket, kõzeteket old fel, majd innen újra a felszín felé áramlik, s jut el a forrásterembe.

Ha a Hévízi-tó felszínét figyeljük, megállapíthatjuk, hogy a tó nincs nyugalomban.

A Hévízi-tó a nagy mélység miatt sokáig õrizte titkát. Nem ismerték a tó igazi mélységét, a forrás helyét. Azt már régóta tudták, hogy a tavat tápláló forrás a tó északi harmadában, a mai központi fürdõépülettõl északra helyezkedik el. 1908-ban Lóczy Lajos búvárokat hozott Fiumébõl Hévízre, hogy a tó forrását és gyógyhatásának okát vizsgálják. A búvárok a nagy meleg miatt csak 22 mélyre tudtak leereszkedni és onnan vizet és iszapot hoztak fel kémiai vizsgálat céljára. Ezután 45 évvel késõbb 1953 áprilisában merültek ismét nehézbúvárok a Hévízi-tóba, akik vízmintákat, iszapmintákat hoztak a felszínre. Elérték a tó fenekét is, de a forráskráter belsejébe nem tudtak behatolni. A nagy kisegítõ-személyzetet igénylõ nehézbúvárok után 1958 decemberében Básta Rudolf könnyûbúvár úszónadrágban, sûrített levegõs légzõkészülékkel, arcán búvárszemüveggel, lábain uszonnyal ugrott a vízbe, és lemerült a kráter fenekére. Példáját a következõ években többen is követték. A korábbiakat felülmúló, nagyszabású tudományos búvárkutatás azonban csak 1972-tõl valósult meg. A könnyûbúvárok vizsgálata megállapította, hogy a forrás egy 38,5 m mélységû, függõleges homokkõfal aljában van. 1972. március 16-án két könnyûbúvár, Kovács György és Plózer István meglepetéssel tapasztalta, hogy a víz egy vízszintes barlangjáratból "lép ki": a nyílás szélessége 2-3 m, magassága 60-80 cm, a folyosó vége a sötétben tûnik el.

Három évvel késõbb, 1975. február 10-én Plózer István társával behatolt a forrásszáj szûk és veszélyes nyílásán, ahol a 39,5 °C-os meleget és a percenként kiáramló 30-40 ezer liter víz sodrását is le kellett gyõzniük. A szûk bejárat után tágas, 14 m magas és 17 m átmérõjû üreg következett, amelyet Amphora-teremnek neveztek el. A termet középen 40-41 méter mélységben iszapréteg osztja ketté, a keleti oldalon kisebb, a nyugati oldalon nagyobb mélyedést alkotva. A bátor kutatók elõtt megoldódott az évszázados rejtély! Már nemcsak bizonytalan feltételezés, hanem kézzel fogható valóság, hogy a Hévízi-tó termálvize kettõs eredetû: az iszapréteg keleti oldalán 43 és 40 m között 26,3 °C-os, míg a nyugati oldalon 46 méter mélységben 41 °C-os víz tör fel. A 38,5 m mélyen levõ kráterben 10 %-ban a hideg, 90 %-ban a meleg forrás ömlik. A két különbözõ hõmérsékletû víz keveredésével alakul ki a forrásnyíláson át kijutó 39,5 °C-os hõmérsékletû gyógyvíz. A kutatások azóta is tovább folytatódtak, feltárták a kráter minden üregét.

Sajnos a könnyûbúvárok munkája emberéletet is követelt. 1969-ben Bárdi Miklós és Lenner József, 1977 október 30-án Plózer István, a forráskráter felfedezõje, és társa Páli Ferenc, 1985-ben Bíró Tamás búvár nem jött többé élve a felszínre. Segítségükre sietõ társaik csak holttestüket tudták felhozni a mélybõl. A kutatások azonban tovább folytak.